Nemzetek vacsorája

                    Az egyik esemény, amit nagyon vártam már a kezdetektől, a nemzetközi vacsora volt. Szerintem annak ellenére, hogy egy abszolút klasszikus a cserediákoknak szervezett programok listáján nagyjából minden egyetemen, nagyszerű lehetőség olyan konyhákkal ismerkedni, amikről akár még nem is hallottál. Valahogy az evéssel kapcsolatos programok mindig nagy sikert aratnak az egyetemisták körében, nem is értem miért.

Végre minden nemzetközi diák egy képen! (+ az egyik koordinátor gyerekei)

Előkészületek

              Az első héten találkoztam egy magyar fiúval, akivel már akkor megbeszéltük, hogy összedolgozunk majd a nemzetközi vacsorára. Mindketten ugyanarra az ételre gondoltunk, amit könnyű elkészíteni és igencsak magyaros: tojásos lecsó! A vacsora napján délelőtt találkoztunk és elmentünk bevásárolni. Nem is jutott eszembe, hogy gond lehet a hozzávalók beszerzése, mert nincs benne semmi extra. Tévedtem! Franciaországban, mily’ meglepő, nincs lecsópaprika és a kolbász sem ugyanolyan. Így készült el a történelem legszínesebb lecsója háromszínű kaliforniai paprikából. Szerencsére az ízét nem befolyásolta, sőt még minket is meglepett, hogy milyen jól sikerült. Gondoltunk rá, hogy rendelünk egy pizzát, rádobunk egy kis kolbászt (la pizza hongroise néven dobnánk piacra) és benyomjuk ketten a lecsót. Vicces egybeesés egyébként, hogy a nemzetközi vacsoránk dátuma megegyezett a Bocuse d’Or világhírű gasztroversennyel, ami jó poénalapanyag volt a főzőcskézésünk során.

Lecsó születik

Inspiráló tálalásunk

Végül fegyelmeztük magunkat és meghagytuk a lecsót a többieknek. Ízlésesen egy műanyagdobozban, kenyércipóval együtt szolgáltuk fel a társaink számára. Amint mindenki kipakolta a finomságokat, megkezdődött a roham. A legtöbben természetesen az előre jól ismert japán és indiai barátaink kreálmányait támadták le, így azoknak már csak a hűlt helyét találtam alig fél órával a kezdés után. Hamar körbevették a mi főztünket is a népek és minden pozitív visszajelzés után újra és újra felderült az arcom. Jó érzés volt nézni, ahogy elégedetten nyammognak.

              Egészen pontosan annyira jó volt nézni, hogy ameddig ki nem ürült a műanyagdoboz, nem is hagytam el a posztomat. Természetesen ennek a következménye az volt, hogy a legnépszerűbb finomságok már elfogytak, mire én körbeértem, de azért szerencsére találtam még ennivalót. Nem sok ehhez hasonló lehetősége van az embernek ennyiféle konyhát kipróbálni ilyen kevés idő alatt, nem érdemes kihagyni. 

Les Hongrois