Perouges esőben

Március 14-én eljött az ideje egy újabb egyetemi kirándulásnak. Perouges-t, az ötven kilométerre lévő középkori falucskát mentünk meglátogatni. Kicsivel délután egy óra után gyülekeztünk az egyetem előterében, majd felszálltunk a különjáratú buszra. Az egész jelenet nagyon nosztalgikus volt, egy középsulis kirándulás hangulatát idézte, azzal az egy kivétellel, hogy ezt az “osztályt” nagyon bírom.

Perouges a legközépkoribb falucska, amit valaha láttam. Mindenhol kőből épült házak, boltívek, utcák, kilátótornyok és a legsötétebb templom, amiben valaha jártam. Nagyon különleges hangulata van a szűk kis utcáinak. A belső fotós énem ábrándozott, hogy milyen csodás képeket lehetne itt készíteni, ha sütne a nap és kék lenne az ég, meg persze ha biztonságos lenne bármi másra  koncentrálni, mint a lábam alatti korcsolyapályára. Ugyanis a kedv, a falu és a csapat is szuper volt, tehát az egész kirándulást egyetlen dolog ronthatja csak el: az eső. Mindent meg is tett, hogy megnehezítse a Perouges csúszós kövein való közlekedést. Hidegebb és esősebb volt az idő, mint az előrejelzés ígérte, szóval nehéz volt teljes figyelmünket a minket körbevezető, erős tört angolt beszélő nőnek szentelni. Az ő egyetlen nehézsége a fordítás volt, télikabátban, esernyő alatt álldogálva, amíg a csapatunkban három emberre jutott egy esernyő, a télikabátokat pedig már elpakoltuk (vagy az én esetemben hazaküldtük a minket látogató anyukánkkal). Körbejártuk a falut, megnéztük a kilátótornyot, a só raktárat, a főteret, miközben meghallgattunk helyi legendákat és történeteket.Szerencsére esőben is megvolt az élmény azért.

 A körbevezetés hamar véget ért, majd az ázott-átfagyott bandánkat egy igencsak tradicionális francia fogadó felé irányították. A fogadó hívogató kandallókkal volt felfűtve és ropogott a tűz. A népviseletbe öltözött pincérnő hozta is a kóstoló cidert és a galette-et, amint leültünk. Az utóbbi, hiába néz ki pontosan úgy, mint egy sajtos pizza szelet, valójában egy cukros lepényféleség volt. A helyi cidert borosüvegnek kinéző üvegből töltötték ki. Igazi helyi termék volt, finomabb, mint a legtöbb, amit eddig ittam. A fogadóban átmelegedtünk, majd egy szuvenírbolt-megálló beiktatásával a busz felé vettük az irányt. A csúszós köveket mindenki túlélte, a tüdőgyulladást és megfázást is megúsztuk, szóval tulajdonképpen minden jó, ha a vége jó. Ha lesz idő, még azért lehet, hogy visszamegyek azokért a napos tavaszi képekért.